Amikor a Kodolányi
János Főiskola oktatójaként és a Nemzeti Kiválóság ösztöndíjasaként azt kezdtem
vizsgálni, hogy a világháló miért a legnyitottabb kommunikációs csatorna és
médiafelület, az okok között egyértelműen kitűnt volt, hogy egyenrangú
megnyilvánulási lehetőséget biztosít a felhasználóknak, miközben megkerüli a modern
korban létrehozott kiadói, szerkesztői, jogi, politikai, és egyéb
mechanizmusokat. Amikor az 1990-es évek közepén az internet a széles közösség
számára is elérhetővé vált, még nehéz lett volna előre látni, hogy a szűk
szakmai réteg helyett valamennyi internetező érintett lesz a szerzői jogok
kérdésében. Nem kétséges, hogy az interneten valamennyi felhasználó, így a kedves
olvasó is találkozott már irodalmi, zenei és képzőművészeti alkotásokkal. Általános
tapasztalat, hogy ezen találkozások nagy része a műalkotás letöltése során
történik, miközben a felhasználó az így megszerzett szellemi alkotásokért nem
fizet.
Az interneten napjainkban
egyszerre figyelhető meg a művészeti tartalom, illetve a tudás és szellemi
tulajdon alul- és túlszabályozottsága. A Facebook, YouTube vagy éppen a
Wikipédia környezetében, az eddigi alkotói és kiadói folyamat is megváltozik, a
Web írható/olvasható tulajdonságának köszönhetően a felhasználóból egyszerre
lesz szerző is kiadó, átugorva az eddigi ellenőrzési mechanizmusokat. A magyarországi
és külhoni magyar közösségek számára ez például új perspektívát nyitott a
kulturális hagyományhoz, és a kortárs magyar kultúrához való hozzáférésben. Kutatóként,
hallgatóként, olvasóként tapasztalhatjuk, hogy a hagyományos könyvkiadói
struktúra már nem képes választ adni a felgyorsult és megnövekedett
információáramlás által
Szakadék tátong a
profit céljából, üzleti vállalkozások által létrehozott műalkotások, illetve a
közkincset alkotó, és ilyen módon a tárgyi világban is általában ingyenesen
elérhető, gyakran az adófizetők pénzén létrehozott objektumok között. Úgy
vélem, hogy a két kategória eltérő megközelítésmódot igényel. Nem szabad
korlátozni a polgárokat, hogy hozzáférhessenek a közgyűjtemények anyagához, és
közpénzből támogatott alkotások online eléréséért pedig tilos pénzt kérni.
A profit céljából
létrehozott online tartalmat digitális létezésükből kifolyólag a felhasználók
egy része a testük hiányából fakadóan súlytalannak tartja őket, amit a
hallgatók körében végzett felmérések is alátámasztanak. A fiatalabb felhasználó
olyan közegben szocializálódott, mely filozófiája szerint az online elérhető
tartalmak minden esetben ingyenesek. Felnőtt egy generáció, mely úgy érzi, az
online elérhető szellemi tulajdon ingyenes. Az új kontextus alapvető
jellemvonásai az azonnaliság, a populáris tartalom, és a „copy-paste magatartás”.
A legnagyobb különbség a valódi, a tárgyi világban testtel rendelkező, illetve
a kézzel nem fogható, virtuális kulturális objektumok – műalkotások megbecsülése
terén jelentkezik. Amíg fennáll ez a megkülönböztetés, addig egy múzeumi kép
megrongálása vagy hamisítása törvényekbe ütközik, és a közösség megítélése
szerint is elfogadhatatlan magatartás, míg az online művek másolása vagy
letöltése nem vált ki hasonló reakciót.
A fentiekből következik,
hogy a digitálisan rögzített alkotásokért a felhasználók többsége nem hajlandó
fizetni. Nagyon kevés alkotó lehet tehát, aki majd létrehoz új szellemi
alkotásokat, hiszen a munkáját, tehetségét ezen séma szerint nincs aki
megfizesse. Fel kell készülnünk, hogy lesz azonban helyette számtalan, a közösségi
média környezetben, közösség által, kiadói közreműködés nélkül megjelent
műalkotás és tudományos szöveg.
